1.fejezet

Reggel szokásosan az ablakból beáradó fény sugarak csiklandozták az arcomat. Nem tudtam hány óra lehet, de amint megláttam, hogy már egyik lány sem fekszik a helyén, kipattantam az ágyból. Gyorsan magamra kaptam az árvaház egyenruháját, és már robogtam is lefelé. Elvégre létezik olyan, hogy egymás után háromszor is lekésem a reggeli ellenőrzést ?!
- Miss.Flerence...- vetett rám egy lesujtó pillantást, majd folytatta. - Megint késett. 
- Tudom, sajnálom Mrs.Crowford. -hadartam el, és gyorsan beálltam a sorba.
Lehajtott fejjel vártam a hatalmas fejmosást, amit ilyenkor általában kapni szoktam, de csodálkozva vettem észre, hogy most ez valahogy elmaradt.
- Új lányt köszönthetünk a társaságunkban. - majd oldalra sándított. - Vanessa, kérlek gyere ide.
- Rendben... - hallatszott hátulról, majd egy fekete hajú lány lépett elő.
- Emberek, ő itt Vanessa Morgan. Viselkedjetek vele rendesen. 
- Rendben. -mondtuk egyszerre.
- Ja, és még valami, mielőtt elfelejteném. Akik már betöltötték a 18-at, azaz átléptek a felnőtt korba, a jövő hónapban elhagyják a létesítményt. - ismertette a híreket. - Munkát keresünk nekik, és egy albérletet, és csak remélni tudom, hogy tisztességre méltó felnőttek lesznek belőletek. És most mindenki mehet a dolgára. Találkozunk 12:30-kor az ebédnél. -majd kiment.
Végre! Elhagyhatom ezt a nyomor tanyát! Már mióta erre vágyom... 
- Ehm. Szia! - mosolygott felém az új lány.
- Helló. - válaszoltam.
- Vanessa Morgan, de hívj csak nyugodtan Nessi-nek. - nyújtotta felém a kezét.
- Cassidy Flerence. - fogtam meg a kezét. - De, csak simán Cassy.
Milyen kedves lány, bele gondolni sem tudok, miért jutott ide. Hogyan veszítette el a szüleit, a hozzátartozóit.
- Te mióta vagy itt ? - kérdezte meg óvatosan.
- Nem tudom pontosan. - rántottam meg a vállam. - Kb. olyan 10-11 éve.
- Értem. - bólintott. -És a szüleid...
- Meghaltak. - hajtottam le a fejem. -Autóbaleset.
- Még mindig jobb, mint az én helyzetem. - csóválta a fejét.
- Miért, veled mi történt ? - érdeklődtem.
- Gyere, fel kell vinni a cuccom a szobába. - fogta meg a poggyászát. - Majd fent elmesélem.
Megindultunk a hálószoba felé. Felemelő érzés volt vele beszélgetni. Mióta ide kerültem egy barátom se volt. Bár, voltak akik szerettek volna barátkozni velem, de én eltaszítottam őket magamtól. Az én hibám. Majd idővel akik ide kerültek, szinte elkerültek engem, mivel a lányok figyelmeztették az újoncot, hogy velem nem érdemes barátkozni. Így egyedül kellett átvészelnem mindent, amit az ég rám adott. De most, hogy itt van Nessi, érzem hogy ez meg fog változni.
- Nézzétek már, Cassy pesztonkálja az új csajt. - nyávogta Brooke, amikor beléptünk a szobába. - Mi az Flerence, elvitte a cica a nyelved?
Brooke Tonnisa. A legnagyobb vipera, akit ismerek. Mióta ide kerültem rühellem. A legutolsó szajha. De mindig engem szekál. 

(Új feljegyzés: Karácsonyra veszek egy tükröt ennek a ribancnak, hogy néha bele nézhetne...)

- Nem akarod megvédeni magad ? - súgta a fülembe Ness.

- Ugyan kérlek, ezzel a ringyóval vitatkozzak ? - válaszoltam neki suttogva.

- Igazad van. Nem éri meg. - hagytuk annyiban.

Végig ballagtunk az ágyak mentén, majd én lecövekeltem az egyik háló helynél.

- Itt az én ágyam. A mellettem való hely pont üres. 

- Szuper! - mondta, majd rá dobta a táskáját az ágyra. - Szóval, érdekel hogyan jutottam ide?

- Aha. - bólintottam.

- Nos az én szüleim nem haltak meg. Élnek. Nagyon is...

- Akkor mégis miért....

- Miért kerültem ide? - mondta ki helyettem a kérdést. Bólintottam. - Egészen 15 éves koromig úgymond "jókislányként" éltem. Majd nem részletezem, de a lényeg hogy rossz bandába kerültem. És bár szégyenlem, nem tagadhatom le. Piáltam, drogoztam és cigiztem. Az utóbbiról még most se szoktam le...  Anyumék egy csomó értesítést kaptak a suliból és a zsaruktól, hogy a pici lánya nem jár be suliba, és randalírozik. Majd, mikor már betelt neki a pohár bedugtak ide.  - fejezte be.

Igaza volt. Neki rosszabb a helyzete. Én azért kerültem ide, mert anyáék meghaltak. De Ness... őt a saját szülei dugták be ide. Elég szar lehet most neki. 

- Értem. - bólintottam.

- Te, elmeséled a sztoridat részletesebben? - kérdezte.

- Ja, persze. - motyogtam, majd a szemem az órára tévedt. - Csak nem most.

- Miért?

- Lányok, ebéd! - dugta be a fejét Ms.Chattman a  lányok nevelőnője.

- Á, most már le esett. - nevetett. 

- Gyere, menjünk...

...Prológus...

~Ha árvaházban nő fel az ember, képzelheted, hogy nem lehetett fényes élete. De mégis egy apró véletlen következtében minden megváltozhat, teljes egészében, és ha eddig e személy nem volt boldog, most végre talán az lehet...~

- Cassidy Flerence ! 
- Jelen ! - tettem meg előre egy lépést.
- Kyle Lambert ? 
- Jelen ! - lépett elő.
A nő bólintott, majd folytatta a névsor olvasást. Mikor a végéhez ért végig nézett a társaságon, majd bólintott, ezzel jelezve hogy elvonulhatunk a hálókörzetünkbe, majd távozott.
Nagyon sóhajtva nyugtáztam hogy még egy napot kibírtam itt, és bár már tizenkét éve itt roskadok, nem sokkal lett jobb a helyzetem. Megindultam a leányháló felé. Mire oda értem már a lányok felsorakozva várakoztak, gondolom a nevelőre, hogy engedélyezze a lefekvést.
Nem sokkal később meg is érkezett Ms.Chattman, aki miután mindent és mindenkit le ellenőrzött, távozott.
Mindenki befeküdt a saját ágyába, majd minden elsötétült. Egyenletes, halk, nyugodt szuszogások vettek körbe. Van olyan, akit ez megnyugtat, na az biztos nem én vagyok! Feltápászkodtam az ágyból, és az ablak felé indultam. A fény a nevelők szobájában kialudt, avagy szabad a terep. 
Hamar lesiettem a lépcsőn, egészen le a hall-ba. Éppen a boltíves ablakhoz igyekeztem, mikor léptek zajára lettem figyelmes. Hirtelen nem tudtam, hova is bújhatnék, majd végezetül Abraham Lincoln szobra mögött leltem menedéket. 
A léptek zaja egyre hangosabb lett, majd megállt, majd egyre távolabbinak hallottam. Mikor minden zaj megszűnt létezni, megint elindultam a kitűzött célom felé.
A zsebemben ide-oda csúszkált a cigaretta doboz, de nem igazán zavart. Mikor végre elérkeztem az úticélomhoz, kinyitottam az ablakot és helyet foglaltam a hatalmas párkányon.
Elő kotortam a cigaretta dobozomat, majd kihalásztam belőle egy szálat. Miközben a cigi meggyújtásával szerencsétlenkedtem, azon agyaltam hogyan süllyedtem le idáig...
Régebben egy élettel és vidámsággal teli kiscsaj voltam, igaz 6 éves voltam, de akkor is. Az volt életem legszebb része. Együtt anyá, apa, én és Harry a bátyám. Semmit nem szeretnék most annyira, minthogy ez megint ugyanaz legyen. Kár, hogy nekem ez akkor nem volt elég. Mindig valami mást akartam. Valami mást ami valamilyen módon mindig a családom rovására ment. Kislány ésszel fel sem tudtam dolgozni, hogy minden amit akarok már megvan. Van családom, akik szeretnek. Most, ebben a pillanatban mi mindent meg nem adnék hogy újra lássam anyát mosolyogni, apát nevetni vagy Harryt gúnyosan vigyorogni. 
Mikor ide kerültem a St.Mary árvaházba 7 éves kis csitri koromban, nem tudtam felfogni miért vagyok én itt. Én, akinek igenis van anyukája, apukája. Majd hirtelen beugrott egy rémületes kép. December volt, a hatalmas hóesésben száguldoztunk Holmes Chapel felé, majd hirtelen villódzó fények, ütközés, anya vérbe fagyott arca, apa nyakából patakzott a vér, Harry pedig csak véresen,mozdulatlanul ült mellettem a hátsó ülésen. Semmit sem tehettem értük. Anya azonnal meghalt, és apa is egy idő után elvérzett. Majd hirtelen megérkeztek a zsaruk, és a mentő szolgálat, majd két erős kéz kirángatott a kocsiból. Csak sírtam, és sírtam. Nem értettem, akkor még nem...
Majd bedugta ide, a poklok poklába. Próbáltak barátkozni velem, de én mindenkit csak eltaszítottam. Nem akartam senki mást csak anyut, aput és a bátyámat, akiket soha nem kaptam meg ... Ó, Harry, hol lehetsz most? Milyen életed lehet? Remélem a tiéd nem ilyen elfuserált, mint a húgodé. Mindenki azt próbálja bemagyarázni nekem, hogy meghaltál. De én tudom hogy élsz! Érzem...