...Prológus...

~Ha árvaházban nő fel az ember, képzelheted, hogy nem lehetett fényes élete. De mégis egy apró véletlen következtében minden megváltozhat, teljes egészében, és ha eddig e személy nem volt boldog, most végre talán az lehet...~

- Cassidy Flerence ! 
- Jelen ! - tettem meg előre egy lépést.
- Kyle Lambert ? 
- Jelen ! - lépett elő.
A nő bólintott, majd folytatta a névsor olvasást. Mikor a végéhez ért végig nézett a társaságon, majd bólintott, ezzel jelezve hogy elvonulhatunk a hálókörzetünkbe, majd távozott.
Nagyon sóhajtva nyugtáztam hogy még egy napot kibírtam itt, és bár már tizenkét éve itt roskadok, nem sokkal lett jobb a helyzetem. Megindultam a leányháló felé. Mire oda értem már a lányok felsorakozva várakoztak, gondolom a nevelőre, hogy engedélyezze a lefekvést.
Nem sokkal később meg is érkezett Ms.Chattman, aki miután mindent és mindenkit le ellenőrzött, távozott.
Mindenki befeküdt a saját ágyába, majd minden elsötétült. Egyenletes, halk, nyugodt szuszogások vettek körbe. Van olyan, akit ez megnyugtat, na az biztos nem én vagyok! Feltápászkodtam az ágyból, és az ablak felé indultam. A fény a nevelők szobájában kialudt, avagy szabad a terep. 
Hamar lesiettem a lépcsőn, egészen le a hall-ba. Éppen a boltíves ablakhoz igyekeztem, mikor léptek zajára lettem figyelmes. Hirtelen nem tudtam, hova is bújhatnék, majd végezetül Abraham Lincoln szobra mögött leltem menedéket. 
A léptek zaja egyre hangosabb lett, majd megállt, majd egyre távolabbinak hallottam. Mikor minden zaj megszűnt létezni, megint elindultam a kitűzött célom felé.
A zsebemben ide-oda csúszkált a cigaretta doboz, de nem igazán zavart. Mikor végre elérkeztem az úticélomhoz, kinyitottam az ablakot és helyet foglaltam a hatalmas párkányon.
Elő kotortam a cigaretta dobozomat, majd kihalásztam belőle egy szálat. Miközben a cigi meggyújtásával szerencsétlenkedtem, azon agyaltam hogyan süllyedtem le idáig...
Régebben egy élettel és vidámsággal teli kiscsaj voltam, igaz 6 éves voltam, de akkor is. Az volt életem legszebb része. Együtt anyá, apa, én és Harry a bátyám. Semmit nem szeretnék most annyira, minthogy ez megint ugyanaz legyen. Kár, hogy nekem ez akkor nem volt elég. Mindig valami mást akartam. Valami mást ami valamilyen módon mindig a családom rovására ment. Kislány ésszel fel sem tudtam dolgozni, hogy minden amit akarok már megvan. Van családom, akik szeretnek. Most, ebben a pillanatban mi mindent meg nem adnék hogy újra lássam anyát mosolyogni, apát nevetni vagy Harryt gúnyosan vigyorogni. 
Mikor ide kerültem a St.Mary árvaházba 7 éves kis csitri koromban, nem tudtam felfogni miért vagyok én itt. Én, akinek igenis van anyukája, apukája. Majd hirtelen beugrott egy rémületes kép. December volt, a hatalmas hóesésben száguldoztunk Holmes Chapel felé, majd hirtelen villódzó fények, ütközés, anya vérbe fagyott arca, apa nyakából patakzott a vér, Harry pedig csak véresen,mozdulatlanul ült mellettem a hátsó ülésen. Semmit sem tehettem értük. Anya azonnal meghalt, és apa is egy idő után elvérzett. Majd hirtelen megérkeztek a zsaruk, és a mentő szolgálat, majd két erős kéz kirángatott a kocsiból. Csak sírtam, és sírtam. Nem értettem, akkor még nem...
Majd bedugta ide, a poklok poklába. Próbáltak barátkozni velem, de én mindenkit csak eltaszítottam. Nem akartam senki mást csak anyut, aput és a bátyámat, akiket soha nem kaptam meg ... Ó, Harry, hol lehetsz most? Milyen életed lehet? Remélem a tiéd nem ilyen elfuserált, mint a húgodé. Mindenki azt próbálja bemagyarázni nekem, hogy meghaltál. De én tudom hogy élsz! Érzem...